Szeptember egy nyugodt péntek délutánján, Magyarország minden diákja a sportnap keretében 2016 m-t futott, ugyanis ennyi évet írunk. Az alábbiakban a program előtti és utáni személyes véleményem olvasható.

Ami engem illet, sosem voltam/vagyok a sport megszállottja, pedig rengeteg kísérletet tettem arra a múltban, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz. Megfigyeltem, ha kedvem van hozzá, akkor észre sem veszem, hogy elfáradtam, de onnantól, hogy muszáj, már csak nyűg. Biztos vagyok benne (vagy legalábbis erősen remélem), hogy nem vagyok egyedül ezzel. Ennek következtében, mikor csütörtök délután értesültem a kötelező programról, erősen fogtam a fejem. Nem volt semmi kedvem kétségbeesetten rohanni „péntek szerelmére” üres gyomorral a tűző nap irányába, miközben kiköpöm a tüdőmet is. Próbáltam optimista lenni, „ha már muszáj, tegyük egy kicsit izgalmassá”. Így fellelkesülve még előző nap este kiválogattam azokat a számokat, amik majd futás vagy tempós séta közben tartják bennem a lelket. Minél durvábbakat és hangosabbakat választottam, a végére összejött egy szép kis lejátszási lista. Hála ennek, már szinte vártam is a lehetőséget, hogy futhassak

rájuk.

Másnap, 30-án utolsó óránk testnevelés volt, aminek még adóztunk egy kézilabda meccsel, majd megvártuk a többi osztályt is, hogy felsorakozzon a közös bemelegítéshez. Én melegítőt ragadtam, nem mintha fáztam volna, hanem mert csak annak volt zsebe, amiben a telefonomat tarthattam. Persze elég érdekesen nézhettem ki, hisz rendesen kilógtam a tömegből. Csak én vetemedtem arra, hogy melegítőt vegyek ilyen melegben és zenét hozzak a futásra. Nem hagytam, hogy ez zavarjon,

hisz ha tényleg azt akarják tőlem, hogy fussak, ahhoz tartozék a zene.

A bemelegítés, amit Szakonyi Beatrix, aerobik edző tartott, lendületes és szórakoztató volt. Ezután kezdetét vette a futás. Igyekeztem a zene tempóját követni, ami nem mindig volt egyszerű. Rossz, de bevált szokásomhoz híven, felváltva sprinteltem és sétáltam. Már rég belenyugodtam a ténybe, hogy futni kell, úgyhogy most inkább megpróbáltam élvezni. Sokat segített, hogy a barátnőm tempóját követtem, igyekeztem, hogy látótávolságon belül legyek. Végül sokkal hamarabb beértem, mint

tavaly, és pozitív érzés maradt hátra, hisz tulajdonképpen jól szórakoztam, nem hagytam, hogy a nem akarás, a lustaság és a negatív érzések elvegyék a kedvem az egésztől.

Végül: nem hittem volna, hogy ilyen jó emlékként marad meg bennem ez a 2016 méter. Talán azért van így, mert rosszabbra számítottam és kellemes csalódás ért? Mert a Várkertben futottunk? Vagy talán a pozitív gondolkodás tette? Akárhogy is. Még én is, aki nem egy „futó guru” vagyok, élvezem, ha néha zenére tombolhatok, hisz ez is egy stressz levezetési forma. Úgyhogy mindenkinek, aki nem szeret sportolni, ajánlom, hogy próbáljon meg hasonlóan célt adni a dolognak, legyen az bármi. Talán szintén ilyen pozitív eredménye lesz.

Győrfi Csenge 10./a