Lélek(k)arcok
Mottó:
“A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap?
Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
(Márai Sándor)
Lélek(k)arcok. Megélt lelki rezdülések bőrbe ivódott ráncai. Üzenetek. Múlt idejű jelen vagy jelen idejű múlt. A ma képzeletével sétálunk a múltban vagy a múltat idézzük meg a jelen mozaikjait egymás mellé rakosgatva. Ahogy tetszik. Az én-nek, a társaknak, a barátoknak, akár egy közösségnek egyedi és együttes emlékkép-lenyomatai. Itt és most: a találkozások, érintkezések, megértések és újraértelmezések labirintusában: Bodó Mária festőművész Lélek(k)arcok című kiállításán, amin kedves vendégeink már nézegethetnek, érzékelhetnek: jeleket, színeket, formákat; az ezekből kirajzolódó arcokat, alakokat, gesztusokat. Mondjuk 1934-ből. Vajon mit is látnak? Engedjék meg, hogy a tapasztaláson túli gondolatokhoz próbáljak kulcsot adni, nyissuk ki azt az ajtót közösen, ami a képek értelmezését, az általuk előbukkanó érzéseket, sejtéseket rejtik.
Kezdjük az elején: mi jut eszükbe, amikor kezükbe akad egy fénykép, amin találkoznak egy arccal, egy tájjal? Midőn a múltból előkúszik egy pillanatnyi rögzített valóság. Keresik a kapaszkodókat: mikor és hol készülhetett a fotó, kik a szereplői, fűzi-e rokoni vagy baráti szál Önökhöz vagy családtagjaikhoz ezeket a szereplőket. És miért készült , volt-e valami esemény akkor és ott vagy csupán egy titkon elkapott pillanat emberi gesztusai. Bújik-e meg történet mögötte, amit később elmesélhetnek gyermekiknek, unokáiknak, amit megoszthatnak társukkal, barátaikkal. Tapintható viszonyt kezdenek a fotóval.
Mária is ezt tette. Elővette, nézegette, megfigyelte, megkérdezte a családját, ha valamit nem tudott vagy egyszerűen kíváncsi maradt. Tudatos felfedezővé vált. Végül segítségül hívta a vésőt és a linót. Az arcok vonásai és rezdülései határozottabbá, egyszerűbbé váltak kezei alatt. A szabadon maradt felületeket – a képekhez való érzéseinek és viszonyának függvényében- elkezdte kitölteni : így alakultak ki a textúrák háttérben és ruharedőkben, arcokon és végtagokon. Ezek szövetét pedig a az 1920-as, 30-as évek hétköznapi falusi életének motívumai adták. Szövetek az asztalokról és ablakokról, ágyakról és szekrényekről; és természetesen szövetek ennek a vidéki létezésnek tárgyi és emberi kontextusaiból. Kontrasztként elkezdtek működni a pasztell-színű , finom textilmintázatok a markáns alak-körvonalak körül és azokon belül. Lágyság és keménység keresi a harmóniát, ahogy az életben is múlt és jövő, ember és környezet. Metszések vagyunk a tájban, beleolvadunk környezetünk mintáiba, de mégis határozott a jelenlétünk.
Így jöttek létre a rétegek, lerakódások , így kezdett kapcsolatot egymással múlt, jelen és talán a jövő is. Nagyszülő, szülő, gyermek és a megszületendő dédunoka. Így rögzült forma, szimbolikus vonal, gesztus és üzenet. Így lett metafora gyermeki sírás és kacaj bánataink és örömeink egyensúlyaként, baráti kézfogás, mint örök, embereket összetartó igaz gesztus. Így fürkészhető saját –nagymama kontyos- árnyékunkban őseink vonása és így merül fel bennünk a kérdés hordozzuk-e magunkban őt is. Más esztétikai, etikai, erkölcsi környezet vesz minket körül, más társadalmi és gazdasági közeg, más kultúra, de van, ami örök, örök érték. A művész az örökkévalóságot kutatja, s hogy mi ragasztja össze az idők folyamán a világot, arra meglelhetjük a választ ma is. Életünk során lerakódtak bennünk tapasztalatok, látások, hallások, tapintások, érintések, ébredések és álmodások, szárnyalások és erőfeszítések. Ezekből szelektál az agy, s a fontosakat megőrzi. Ezekből találunk a falakon jó néhányat.
Miből válogatott Mária?
Művészetpedagógia rétegeit Sodics László tanár úr és Iván Ivett tanárnő kezdte lerakni, a kötőanyagot a rétegek között –diplomamunkájának alanyai- Bálint Endre, Anna Margit, Ország Llli, Schaár Erzsébet biztosították. A rétegek közötti átjárást pedig Pika Nagy Árpád, Sebestyén Zoltán, Kácser László ösztönözték. Akik pedig útravalót is csomagoltak: Valkó László és Urbán Ferenc.
A kalandozások egy óvodai hóvirágtól –ami akkor nem tetszett- a reprodukálási vágyon, a dekoratőrségen, a megunásig rajzolt Judit-modellen át tartottak a pécsi egyetemig. Az élet háttér-textúra szőttesei ezekben az időkben: a környezetvédelmi szakiskola diákévei és a tandíj-előteremtési háromműszakos dologidő a pesti előkészítő javára. Küzdelemből nem volt hiány. Akaratból és kitartásból sem. Ezt jelzi számtalan egyéni és csoportos kiállítás és a kifogyhatatlan kutatási ösztön. Mert Mária most is utazik.
Véset-vonalai varázsolják kötődéseinket a felületre: egyszerű, tiszta vonások ezek, amik –mint fának gyökerei- súlyt adnak a kép tartalmának, megelevenítik az évgyűrűket, miközben a háttér rétegei a vidámságot, kedvességet, a természettel való együttélést éppúgy csempészik a kompozícióba, mint a tárgyi világ egy-egy ránk maradt töredékét. Mert a régi terítők mintái, azon túl, hogy eszünkbe juttatják nagymamáink szorgos kezeit- tükrei az elmúlt esztendők életigenlésének is. Éppúgy lenyomatok, mint az arcok és testek körvonalai. A fekete vonalak súlya, az emberi múlandóság tükre, amit feloldoznak az állandó emberi értékeket közvetítő kézimunkák körei, tulipánjai, levelei. A színek könnyeddé teszik ezt a hátteret, máskor pediglen az érzéseket közvetítik felénk. A képek mögött pedig ott rejtőznek a történetek, történetei Máriának, amelyek akár a mieink is lehetnének. Mégis ebben a megjelenítésben egyedivé válnak, átemelnek és továbbgondolnak.
Ha megkérdeznék tőle mi az összefüggés kút, kaszálás és a „Jó reggelt, idesapám!” illetve „Időben megjöttél” mondatok között, biztosan elmeséli.
“Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges ahhoz, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
A több rétegű, festéssel és anyaglenyomatokkal kombinált linómetszetek tárlatát 2014. áprilisáig tekinthetik meg a látogatók Körmenden, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban.
